Az előző postban már elkezdtem boncolgatni a válság kérdését, amely ma Magyarországon a jövővel kapcsolatos legfontosabb dilemma. Persze az egészről könyvet lehetne írni, nem csak postot, ott csak nagy vonalakban vázoltam fel, amit gondolok, és tapasztalok. Bár az egész issue-nak eléggé szerteágazó vetületei vannak, de a legfontosabb problémahalmaz mégiscsak a gazdasági életen belül van.
De mi a probléma a gazdasággal?
Erről önmagában hosszan lehetne írni. A jelenlegi állapot sem túl biztató, de a szem előtt nem levő folyamatok még kevésbé. És nem csak arról van szó, hogy az államháztartás olyan, amilyen, hanem van egy rakás, az államtól csak közvetve függő terület, amelyek szintén nem adnak okot a bizakodásra. De ez az egész olyan, mint egy hosszú lappangási idejű betegség. A háttérben már javában zajlanak a káros folyamatok, miközben az egyszeri állampolgár még nem érzékel belőlük semmit.
Államháztartás
Magyarország rendszerváltás utáni gazdasági fejlődése eléggé csalóka. A rendszerváltás előtti gazdasági teljesítmény nagy része megszűnt. A mezőgazdaság teljesítménye drasztikusan visszaesett, az ipar jelentős része csődbe ment. Bár nagyjából pár évvel ezelőttig ezt részben ellensúlyozta a működő tőke beáramlása, és a külföldi cégek (főleg multik) beruházásai, amelyek munkahelyet teremtettek, de ez önmagában nem lett volna elég a jelenlegi életszínvonal fenntartásához. Ehhez az is kellett, hogy az állam először eladta az állami vagyon jelentős részét (privatizáció), majd elkezdett még jobban eladósodni (a szokott szocialista recept szerint), és az így bejövő pénzből finanszírozta az állással nem rendelkezők (azaz az inaktívak: nyugdíjasok, segélyen élők, stb.) megélhetését. Ez rövid távon felpörgette a fogyasztást, és annak is relatíve biztos megélhetést teremtett, akinek erre helyzetéből adódóan nem volt lehetősége. Vagyis az állam mesterségesen magasan tartotta az életszínvonalat. Sőt, tulajdonképpen ez volt az állam egyetlen komoly törekvése. Nyilvánvaló, hogy ez nem mehet a végtelenségig. De, mára már odáig jutottunk, hogy ezt a rendszert az elit nem képes leépíteni.
Ha nem is teljesen kimondva, de a politikai erők kommunikációjában már szó esik arról, hogy az állami újraelosztást, és gondoskodást le kellene építeni (meg persze ennek ellenkezőjéről is, de ez már más téma). Az elit maga is látja, hogy a helyzet nem fenntartható. Miről is van szó? Arról, hogy az állam adóbevételei nem fedezik gyakorlatilag a szociális kiadásokat. A hiányt igazmondó Ferenc 2006-os lebukásáig (= öszödi beszéd) jórészt állampapír kibocsátásból fedezte, az után pedig az állami alapfunkciókból (rendfenntartás, közszolgáltatások) vont ki forrásokat, és csoportosított át a szociális kiadásokhoz. (Persze ez a hiányt nem szüntette meg). Ennél rosszabb megoldást választani se lehetett volna. És mindennek az az oka, hogy az elit elképesztően gyáva: nem mer nagyobb létszámú csoportoknak (akik a potenciális választói) érdeksérelmet okozni. Így érdeksérelmet okoznak a teljes társadalomnak, igaz, nem annyira látványosan.
Persze, önmagában szép dolog az, hogy az állam gondoskodik azokról az állampolgárokról, akik a rendszerváltás okozta gazdasági sokk miatt elvesztették a megélhetésüket. Csak ezt nem ilyen módon kellett volna, és kellene tenni.
Gazdaságszerkezet
De nem a költségvetési hiány az egyetlen probléma. A gazdaság szerkezete a következő: Ma Magyarországon a GDP igen jelentős részét pár tíz idetelepült multi termeli. Közvetlenül, és beszállítóikkal együtt közvetve is. Az, hogy ők itt vannak, nem baj, sőt, nagyon is jó. Az a baj, hogy rajtuk kívül alig van exportképes magyar ipar, vagy szolgátató szektor. Mivel az ország exportfüggő (erőforrások hiányában nem lehetünk ugyanis önellátóak, tehát a behozatalt valamivel ellensúlyozni kell), ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha az egyébként könnyen mozgó (azaz eltelepülő) multik valami miatt lelépnek, akkor az már önmagában nagy bajt okoz. Nem is kell mindnek ezt tennie. A most függőben levő Kecskemét mellé tervezett Mercedes beruházástól azt várják, hogy a GDP növekedést tized százalékokkal befolyásolja.
Hol van a magyar KKV (kis és középvállalkozások) szektor? Sehol. (Na jó, ez így túlzás, hiszen létezik, csak éppen elég gyengén teljesít) Miért? Mert az állam gyakorlatilag minden tekintetben KKV ellenes: magasak az adók, túlbonyolítottak a szabályzások, a bürokrácia nem segít, csak akadályoz, a gazdaságot pedig a multik, és az állami újraelosztás magas mértéke (megrendeléseiken keresztül) dominálja. A multiknak beszállítani még lehetséges lenne, csakhogy egy ideje már nem települt ide újabb. Állami megrendeléseket szerezni viszont gyakorlatilag lehetetlen, ha nincs kapcsolatod, mert ez előre leosztott lapokkal zajlik. A haver cége szállít, és persze egy - két hivatalnok (vagy politikus) is jól jár közben. Az, hogy az állam ennyire leszarja a szektort, tipikusan nem az értelmesen vezetett államok jellemzője. Márpedig erős KKV szektor nélkül nagyon sebezhetőek vagyunk. Felmerül egyáltalán a probléma a politikai közbeszédben? Maximum annyira, hogy adócsökkentés kellene. Valamilyen stratégia, konkrétabb elképzelések, a többi KKV-kat hátráltató problémák kezelése viszont nem. És ez az igazán szomorú.
Regionális különbségek
Igazából nem is regionális különbségeket kellett volna írnom, mert bár noha a régiók között is jelentős különbségek vannak, de még szembetűnőbb a város - vidék különbség. Az nagyjából közismert, hogy Budapest környéke az ország legfejlettebb része, és hogy ezen kívül pedig a nyugat - Dunántúl áll még jól. A kép ennél természetesen árnyaltabb. A nagyobb városok: regionális központok, megyeszékhelyek nagyobb része még mindig viszonylag biztos megélhetést tud biztosítani az ott lakóknak (habár ez lényegesen elmarad a budapesti lehetőségektől). Ebben természetesen vannak különbségek. De az ország nagy részei gyakorlatilag az állami újraelosztás során odapumpált pénzekből élnek: segélyekből, az államigazgatás ottani intézményeiből, nyugdíjból, stb. Itt (mint ahogy az előző postban írtam) nem folyik értelmes értékteremtő gazdasági tevékenység. Hogy példát is mondjak, ilyen például Borsod megye északi fele (a Cserehát, Ózd környéke), vagy Szabolcs megye keleti fele, Baranya déli fele, stb. Még azt sem mondanám, hogy egész Borsod ilyen (ha már ennél a példánál maradunk), mert Miskolc, vagy a megye délnyugati része nem él rosszul (relatíve). Viszont az ország területének 10%-okban mérhető része már gazdaságilag gyakorlatilag halott terület. És az ottani demográfiai folyamatok miatt, na meg persze amiatt, hogy a közszolgáltatási forráskivonások is ezeket a területeket sújtják a legjobban, (vasúti szárnyvonalak bezárása, iskolabezárások, stb.) ez jobb nem lesz. Namost itt még rosszabb a helyzet, mint a KKV-k kapcsán. Itt fel sem merül a probléma a közbeszédben, olyan, mintha az elit nem látna térben. Lehet, hogy nem is lát. Nyilván az egy nem könnyen megválaszolható kérdés, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel a térségekkel. Az biztos, hogy a mezőgazdaságnak kulcsszerepe van a vidékfejlesztésben, na és addig, amíg az állam rendfenntartó képessége olyan, amilyen, addig nem igazán vállalkozásbarát helyek ezek. De ezen még fogok szerintem agyalni.
Hát lássuk be, ez egy nagyon törékeny állapot. Ami csak addig fog működni, amíg az azt fenntartó két fő pillér megvan: a beáramló külföldi tőke, ami lehetővé teszi a hitelfelvételt, illetve az itt termelő multik, akik az export nagy részét adják. Az első ugye a hitelválsággal kiesett (az IMF hitele kitolja ugyan a dolgot másfél évvel), a másodikkal kapcsolatban meg a következő fél évben sokminden el fog dőlni, de nem jók a kilátások. Vagyis van esély arra, hogy egy nagy nehezen kiegyensúlyozott két lábú szék mindkét lába ki lesz rúgva. Mi meg seggre esünk.
