Meglehetősen bombasztikus kijelentéssel fogom kezdeni ezt a postot: A nyugdíjrendszer a lehető legkárosabb dolog, amit a fejlett társadalmak kitaláltak, rosszabb az atombombánál is. Miután mindenki, aki ezt olvasta, most jól megdöbbent, és anyázni készül, engedjétek meg, hogy megmagyarázzam. A modern nyugdíjrendszer alapjait a 19. század legvégén teremtették meg Nyugat - Európa egyes országaiban, így például Németországban, de a teljes társadalomra már csak a 20. században terjesztették ki, nálunk már a II. világháború után. Az idősekről való gondoskodás eszméje nagyon szép dolog, kezdetben működött is, ugyanis nagyon kevés emberről kellett gondoskodnia. Csakhogy a háttérben évezredek óta működő láthatatlan társadalmi szabályzókat és ösztönzőket szüntetett meg.
Valójában az az ironikus az egészben, hogy az a generáció, amely a rendszer első teljes haszonélvezője lenne, és akik már abban a hitben nőttek fel, hogy számítottak is arra, hogy ha idősek lesznek, az állam fog gondoskodni róluk, valószínűleg az utolsó generáció is lesz, amely ezt élvezheti. A háború után született baby boom generáció a létszáma miatt ugyanis be is fogja a rendszert dönteni, és egyetlen utánuk következő kororsztály sem fogja már élvezni az áldásait, hacsak csoda nem történik. Márpedig nem úgy néz ki, hogy fog.
Nyugdíjra évezredekig nem volt szükség. A világ népességének nagy része ez idő tájt ugyanis mezőgazdasággal foglalkozott, ahol mindegyik generációnak megvolt a maga feladata. Ráadásul ha az ember idős lett, akkor ott voltak a gyerekei, akik eltartották. Az urbanizációval és az iparosodással persze ez megváltozott. A hagyományos nagycsaládok felbomlottak, ráadásul az iparban, vagy más, komolyabb hozzáértést (vagy fizikai erőt) igénylő területeken az időseket már nem lehetett alkalmazni. A nyugdíjrendszert eredetileg erre találták ki, hogy ezek az emberek öreg korukban se haljanak éhen. De miután a rendszert mindenki számára elérhetővé tették, pár dolog megváltozott.

Öngondoskodás

A nyugdíjrendszer léte szükségtelenné tette azt, hogy az ember félretegyen öregkorára valamennyit a jövedelméből. Persze vannak / voltak, akik továbbra is gondoskodtak a jövőjükről, de ez a ritkább. Az emberek többsége arra építette az életét, hogy idős korában nem kell dolgoznia, azt csinál, amit akar, és az állam ehhez odaadja neki a szükséges pénzt. Következésképpen a jövedelmük egyre nagyobb részét fordították / fordítják fogyasztásra. Éljünk a mának, mondta és mondja a média és a marketingipar.

Gyerekvállalás

A gyerek szerepe a preindusztriális korszakban kettős volt: egyrészt, már 6 éves kortól felhasználható munkaerőt jelentett, akit eleinte a ház körüli könnyebb munkákhoz, majd ahogy felnőtt, egyre nehezebbekhez fel lehetett használni. Majd pedig, amikor a szülő idős lett, akkor a gyerek tette vele ugyanezt, de cserébe eltartotta, mint ahogy a szülő is a gyereket gyerekkorában. Ez egy teljesen jól működő rendszer volt, amely biztosította a népességszám növekedését, az aktív réteg újratermelődését. Ez a hagyományos szerep persze az ipari forradalom után átértékelődött, de nem volt az szükségszerű, hogy a kölcsönös egymásrautaltság megszűnjön. A gyerek most is képes lenne eltartani a szülőt, persze ha az állam ezen a címen nem szedne be tőle jóval több pénzt annál, mint amennyibe ez kerülne, ha az állam nem lenne benne a folyamatban. Az állami nyugdíjrendszerrel viszont megszűnt a gyerekvállalási kényszer. Persze, ettől még lehetne gyereket vállalni, de a baby boom generáció mégsem ezt tette.

Minek vállaljak gyereket, ha az egy csomó pénzembe kerül, amit elkölthetek tévére, utazásra, autóra? A pelenka büdös, a gyerek meg sokat sír, nem lehet tőle aludni.

A modern társadalmakban a gyerekvállalás anyagi ráfizetés. Etetni kell, ruházni kell, iskolába kell járatni, otthon kell lenni vele, stb. A baby boom generáció nem is tudott ellenálni a csábításnak, és kellően sokan úgy döntöttek, hogy ezt a kiadást másra költik, leginkább fogyasztási javakra. A termékenységi ráta elkezdett csökkenni. Ezt az attitűdöt aztán az utánuk jövő generációk is átvették. Néhány szobatudós elkezdett ugyan ugatni, hogy nem lesz ez így jó, de ezek az emberek mindig válságról beszélnek, nem hallgatott rájuk senki. A politikusnak is jó volt ez, ugyanis az elégedett állampolgár nem tesz fel kínos kérdéseket, csak örül, és szavaz, leginkább a neki jólétet biztosító politikusra.

És beüt a krach.

A baj az, hogy eljön az az idő, amikor a nyugdíjba vonulók száma elkezdett nőni, miközben az éppen nagykorúvá váló generációké csökkenni. El is indult a lefelé vezető spirál: csökkenteni kényszerült az állam bizonyos kiadásait, hogy a nyugdíjakra jusson elég (hiszen megígérte, hogy lesz nyugdíj, és abból meg lehet majd élni). Ezek a kiadások érintették az állam tevékenységének elég sok területét, de jelentős részben pont a gyerekvállalás támogatását. Még kevesebb gyerek született, miközben egyre többen mentek nyugdíjba, a kör újrakezdődött, az állami költségvetés meg elkezdett egyre gyorsabban a csőd felé száguldani. Jött a hitelfelvétel, az állam megvágta a közszolgáltatásokra fordított kiadásokat (egészségügy, közoktatás, rendvédelem, tömegközlekedés), amitől azok színvonala elkezdett esni. Itt tartunk most.

Ki a hibás?

1) A fő felelős az állam, és az azt irányító politikusok. Ha fel is ismerték a folyamatokat, nem tettek ellene semmit.
2) Azok, akik nem vállaltak legalább két gyereket. Nem felelős a teljes idős (50-70 év közötti generáció), de felelősek azok, akik gyerek helyett jólétre költöttek. És ezt velük előbb - utóbb valakinek közölnie, és éreztetnie kell.